A másik

Mindenhol, ahol emberek élnek, jelen van egy összekötő kapocs a hasonló kultúrával, vallással, vagy társadalmi elismertséggel rendelkező emberek között, amely kimondatlanul is bizalmat, szolidaritás generál köztük. Képesek egymásnak ellenszolgáltatás nélkül segítséget nyújtani a legkülönfélébb ügyekben, figyelnek egymásra, és szeretik megosztani gondolataikat egymással olyanokról, akik nem "ők", akik mások.
Talán mindenki fel tud idézni olyan kerítés melletti beszélgetést, melyben a szomszédok össze-össze mosolyogva kritizáltak egy harmadik személyt, akinek az életében, életvitelében volt valami szokatlan számukra. A beszélgetés szempontjából teljesen mindegy volt, hogy ez a harmadik személy valójában kicsoda, mivel foglalkozik, hogy vannak-e problémái, nehézségei. A beszélgetők számára a harmadik személy idegensége volt a lényeg, amiben eltért tőlük.
A felek ilyenkor nem szoktak arra gondolni, hogy ő közöttük is húzódhatnak hasonló különbségek, hiszen végre nem magukról volt szó. Végre megerősíthették értékeiket, azáltal, hogy valami külső ponthoz mérik azokat. Egy gyengébb ponthoz, mellyel szemben ők "erősek" lettek.




E beszélgetések alapvetően nem jelentenek veszélyt sem a harmadik félre, sem tágabb környezetükre, egészen addig , amíg nem zárják ki a mindennapjaikból a kritizált harmadikat, amíg képesek kontrolálni érzéseiket, gondolataikat.
Sajnos azonban számtalan olyan helyzet adódhat, amikor ezek az eltávolító erők felerősödhetnek, és akár odáig fajulhatnak, hogy a felek nyílt ellenségeskedésbe kezdenek, harcba, melynek csak vesztesei lehetnek.
A vesztes kirekesztettsége, megaláztatása révén, a győztes pedig másik kirekesztése által válik vesztessé. A világ mindkét fél számára szűkebb lett, talán a napsütés sem élvezhető annyira ezután már.
Az érzelmek, ahelyett, hogy csitulnának, erősödni fognak. A győztes sem érzi magát biztonságban. További lépéseket fontolgat, további terhelő bizonyítékokat gyűjt.
(A világtörténelem egyik legeklatánsabb példája erre Karthágó elpusztítása volt. A katonailag teljesen legyőzött, eltiport rivális puszta létezése is elfogadhatatlan volt a római senátus számára. Csak az alkalomra várt, hogy a várost teljesen megsemmisíthesse, és még az emlékezetből is kitörölje.)

A másik tehát, ha nem vigyázunk, veszélyessé válhat számunkra. De mit is jelent vigyázni?
Az egyik megoldást a következőképp foglalta össze Illyés Sándor, az Új Pedagógiai Szemlében megjelent egyik írásában:

„A negatív érzelmek gátolják a másnak látott személy belső elfogadását, a belső távolságtartás pedig nehezítheti az érintkezést már akkor is, amikor a kapcsolattartásban, a viselkedésben ennek még nincs észrevehető jele.
Allport részletesen leírja azokat a viselkedésformákat, amelyek előítéletekre korlátozódó másságszemlélettől a stigmatizált személlyel szembeni egyre aktívabb fellépésekig vezetnek.
„I. Szóbeli előítéletesség. A legtöbb előítéletes ember hangoztatja előítéleteit. Hasonló barátok körében, alkalomadtán idegenek között is teljesen gátlástalanul juttatják kifejezésre idegenkedésüket és ellenérzéseiket...
II. Elkerülés. Erősebb előítélet esetén a személy kerülni igyekszik a kellemetlennek ítélt csoport tagjait, még akkor is, ha ez tetemes kényelmetlenséget okoz számára...
III. Hátrányos megkülönböztetés. Az előítéletes személy ilyenkor aktív jellegű ártalmas viselkedésre vállalkozik...
IV. Testi erőszak. Felfokozott érzelmi tényezők esetén az előítélet erőszakos vagy az erőszakkal egyenértékű cselekvésekhez vezethet...
V. Kiirtás. A lincselések, a pogromok, a tömeggyilkosságok és a náci népirtó pogromok jelzik az előítéletek erőszakos kifejeződésének végső fokozatát.”

(Illyés Sándor: Másság és emberi minőség, Új Pedagógiai Szemle, 1999/1)

A huszadik század történetében számtalan olyan eseménysorral találkozhatunk, amikor, különböző okok miatt, egyes közösségek fenti folyamat végső állomásáig is eljutottak más, általuk "veszélyesnek" tartott csoportokkal kapcsolatban.
A következő bejegyzésekben e történetek közül szeretnék néhányat bemutatni.